Oldalak

vasárnap, június 25, 2017

Nem sántikálhatunk kétfelé… - Évközi 12. vasárnap - hanganyag


 Veszélyes vállalkozás volt, és az is maradt Jézus követése, Jézus tanításának hirdetése, az általa megalapított Isten országának az építése, de sajnos nem csak a távoli országokban lévő pogányok, vagy nem hívők között, hanem sokszor a közvetlen környezetünkben élő, magukat kereszténynek vallók, vagy a hitet felszínesen gyakorló, olykor templomba járók között is.


.

fiú csapat tábor 2017 - Assisi

szombat, június 24, 2017

Nem sántikálhatunk kétfelé… - Évközi 12. vasárnap

Szent Máté evangéliumát tanulmányozva könnyű felismerni, hogy megírása idején, az első század 70-es, 80-as éveiben, az evangélium hirdetése egészen más körülmények között történt már, mint Jézus napjaiban. Jézus tanítványai ekkor már régen nem csak Palesztinában, zsidók között hirdették a megváltás örömhírét, hanem messze földre, távoli országokba eljutva, sokféle nép és nemzet körében, más kulturális, társadalmi és politikai viszonyok között. 

Egy vonatkozásban azonban mit sem változott a helyzet: erre a korra éppúgy igaz, mint Jézus működésének idejére, hogy az evangéliumot hirdetni olykor veszélyes vállalkozás. Meg nem értéssel, gúnyolódással, zaklatással, üldöztetésekkel kell számolnia annak, aki terjeszti a keresztény hitet, sőt sokszor még az élete is kockán forog. Ez derül ki a Máté-evangélium 10. fejezetéből, ahonnan vettük a mai evangéliumi szakaszt is, és ahol arról olvashatunk, hogy, hogyan tanította, milyen tanácsokkal látta el Jézus a kiválasztott tizenkét tanítványt, mielőtt útra bocsátotta volna őket:
Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé... (10,16); helytartókhoz, királyokhoz hurcolnak benneteket... (18.) Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt... (22.) Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet... (26.).

Igen. Veszélyes vállalkozás volt, és az is maradt Jézus követése, Jézus tanításának hirdetése, az általa megalapított Isten országának az építése, de sajnos nem csak a távoli országokban lévő pogányok, vagy nem hívők között, hanem sokszor a közvetlen környezetünkben élő, magukat kereszténynek vallók, vagy a hitet felszínesen gyakorló, olykor templomba járók között is.
Más-más módon, de minden időben, tehát ma is ellenállással, gúnnyal, megvetéssel, üldözéssel kell számolnia annak, aki ezt az ügyet szolgálja, aki megpróbál az evangélium szerint élni. Aki megpróbálja az evangéliumi, a keresztény értékeket képviselni és védeni, mint amilyen a papi nőtlenség a katolikus egyházban, a házasságelőtti tisztaság, az özvegyi sors krisztusi tanítás szerinti megélése, a házasságban való hűség, a házasság felbonthatatlansága, a házasság intézménye, a férfi és nő mindhalálig tartó életszövetsége, a megfogamzott magzat joga az élethez, az idős és beteg ember joga a természetes halálhoz, az igazsághoz, a lelkiismereti szabadsághoz való jog stb.
Aki ma, ezen értékek mellett kiáll, mint ahogy tette korunk nagy pápája, Szent II. János Pál, vagy utóda Benedek pápa, illetve teszi azt a jelenlegi szentatya, Ferenc pápa és a többi elkötelezett, öntudatos keresztény, azt lemosolyogják, azt maradinak, konzervatívnak mondják.

Miért nem fogadja a világ kitörő örömmel Isten kinyújtott kezét, a megváltás felajánlott lehetőségét? Örök rejtély marad ez számunkra, csak sejthetjük az okát, de meg nem érthetjük.
Vajon örül-e a jég a nap melegének? Szereti-e a szikla a hasadékban növekvő fa gyökerét? A szikla nem akar termőtalajjá morzsolódni, a jég nem akar éltető, szomjat oltó, üde vízzé válni.

Nos, aki tanítvány akar lenni, annak mindezzel számolnia kell. Aki Jézus nyomába lép, nem diadalútra indul, hanem keresztet kap a vállára: „Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám” – jelenti ki Ő (38). Jézus mindezt világosan megmondja követőinek, nem köntörfalaz, nem csapja be őket. És a jézusi tanítást tolmácsoló evangélista sem, aki szemmel láthatóan egy csokorba gyűjtötte az erre vonatkozó jézusi mondásokat. Mert saját korának is szembesülnie kellett ezzel, és a keresztények minden nemzedékének.

Ha mindez így van, akkor tulajdonképpen meglepő, hogy mégis mindig vannak apostolok, evangélisták, tanítványok, Jézus-hirdetők és Jézus-követők. Azért, mert mindez csak az érem egyik oldala. Mert Jézus azt is mondja tanítványainak: Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, és aki elveszíti az életét értem, megtalálja azt. És mindig vannak és lesznek, akik elhiszik, sőt megtapasztalják ennek a kijelentésnek az igazát.
Mindig vannak és lesznek, akiket megnyugtatnak, sőt bátorítanak Jézus szavai: Ne féljetek tőlük! ... Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni… Nektek még a hajszálaitok is meg vannak számlálva a fejeteken… Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van…

Különben is miért kellene félni az emberektől? Döntéseinket meg kérdőjelezhetik, lázíthatnak, háborgást kelthetnek, kinevethetnek, üldözhetnek, kifoszthatnak, bebörtönözhetnek, sőt meg is ölhetnek, még sem ez az igazán rossz, nem ettől kell félni, hanem attól: „aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja”.
A hívő ember bizonyos esetekben választásra kényszerül: az emberektől félve vagy megtagadja hitét és elveszti lelkét, vagy attól félve, hogy örökre elszakad Krisztustól, súlyos károkat vállal, sőt a halált is, és így biztosítja magának az örök életet. Az Isten iránti szeretet legnagyobb tette, a vértanúság, kötelező minden keresztény számára, amikor ennek elutasítása a hit megtagadását jelentené.

Jézus tehát nem vezeti félre követőit, nem hallgatja el a követésével együtt járó megpróbáltatásokat, de olyan ígéretei is vannak, amelyek miatt érdemes vállalkozni erre a nyilvánvalóan küzdelmes és nehéz útra. Ígéri a sérthetetlenséget, saját tanúságtételét az Atya előtt, és az élet, az örökélet megtalálását. Sérthetetlenséget és oltalmat ígér, de nem a testnek, hanem a léleknek…
Érdemes jobban odafigyelni az Úr Jézus példázatára. A verebekről nem azt mondja, hogy egy sem hull a földre közülük, hanem, hogy „Atyátok tudta nélkül” – nem történik ez.
A verebek a földre hullnak, mert ők csak testből állnak, mi azonban sokkal többet érünk a verebeknél, mert mi test és lélek vagyunk. Ha tehát Isten törődik a verebekkel, hogyne törődne velünk még sokkal jobban, hogyne mentené ki lelkünket a halál hatalmából?
Lehullhatunk, veszíthetünk, meg is hallhatunk, de az a részünk, amelyik Istennel érintkezik, nem hal meg, mert kapcsolatban marad az élet ősforrásával. Erre utal Jézus a mai Evangéliumban: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni”.
Ezen kívül azt is mondja, hogy maga akar kiállni tanítványai mellett az Atya előtt, megvallani őket, tanúsítani hűségüket, kitartásukat.

Olykor mi is üldözötten, gondoktól, szenvedésektől, meg nem értésektől gyötörten jövünk a templomba szentmisére, kiszolgáltatva a test ösztöneinek, gyengeségeinek, a világ és a gonosz szellemek erőinek. Ennek következtében időnként bukdácsolunk és elesünk, de nem akarunk a földön maradni, a bűnben fetrengeni.
Szabadulásért kiáltunk, mint Jeremiás próféta, de az Uram irgalmazz után a Dicsőség következik, majd pedig a Szent vagy, szent, és a szentáldozásban Istennel találkozva abba a mélységbe szállunk alá, ahol Krisztus legyőzte a bűnt és a halált, s fölragyogtatta a halhatatlan életet.
A felszínen, persze tovább folytatódik a küzdelem, a bűn és a kísértés világa újra és újra utánunk nyúl, de eleven tapasztalatunk lesz arról, hogy ahol eláradt a bűn, ott túláradt a kegyelem (Róm 5, 20).

Íme, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is - mondta egykor Isten a választott népnek, miután az élet törvényeit kihirdette Mózes által (MTörv 30,15). Ezt mondta Jézus által is Izraelben, így szólt Szent Máté evangéliuma által a nemzetekhez - és ezt mondja ma nekünk is.
Miként Jézus kortársai és Máté olvasói, mi is választhatunk: megvallhatjuk, vagy megtagadhatjuk Krisztust. De tudnunk kell, hogy nem sántikálhatunk kétfelé, csak az egyik úton járhatunk.

Az Esztelneki Madonna közben járására adja Isten, hogy az az út, amelyen járunk, az a Krisztus által járt és mutatott út legyen, amely az örök életbe, az örök boldogságba vezet mindannyiunkat.

péntek, június 23, 2017

Panaszkodsz, hogy nem szeretnek az emberek… - Imre atya írása újra olvasva Stuttgartból

Panaszkodsz, hogy érzésed szerint az emberek nem szeretnek. Bármit mondasz, bármit teszel, az az érzésed, hogy – mint mondod – valamiért nem kedvelnek. Úgy tűnik Neked, hogy újabban  mintha folyton összesúgnának a hátad mögött… Biztosan rosszat is beszélnek rólad… Ki vagy ábrándulva belőlük… Álmodban sem gondoltad volna, hogy ilyen hálátlanok, azok után, amiket tettél értük… Ha tudtad volna, hogy ilyenek, akkor soha nem is léptél volna velük kapcsolatba…
Mit tegyél? – kérdezed.

Előbb a következő tanmesét mondtam el Neked…

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
– Milyenek itt az emberek? – tudakolódta.
– Hová valósi vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.
– Athéni vagyok.
– És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.
– Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
– Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.
A vándor búsan folytatta útját.
Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
– Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
– Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.
A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.
A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
– Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!
Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
– Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

Tudod, milyen embereket kedvelnek az emberek?
Azokat, akik őket szeretik, kedvelik és irántuk érdeklődnek.
Azokat az embereket, akik mások iránt érdeklődnek, akik mások iránt tisztelettel és őszinte szeretettel viseltetnek, azokat mások is viszontszeretnek és viszontkedvelnek.

Kérdezd meg hát először magadtól: Foglalkozol-e eleget és őszinte szeretettel embertársaiddal?
Vagy csak használod őket, nem érdeklődsz utánuk szeretettel, engeded, hogy felszínes maradjon a kapcsolatotok…
Az is lehet, hogy nem ők nem kedvelnek Téged, hanem neked van bajod saját magaddal, és megsértődve úgy viselkedsz a hátuk mögött, mint ahogyan azt róluk feltételezed…
Az is elképzelhető, hogy azt utasítod el bennük, amit magadban sem szeretsz…

Másodszor azt is tisztázd magadban, hogy honnan van benned irántuk ez a gyanakvó érzés?
Talán a szíved mélyéből jön, mert megbántottak?
Ha igen, ne emlegesd fel a sértést, mert akkor nem tudsz megbocsátani, és megosztod környezetedet. Inkább olvasd el többször az első Korintusi levél 13. fejezetének 1-13-ig terjedő verseit, és – meglátod – meggyógyulsz!

Vagy lelked sikolya ez az érzés, azután, hogy embertársaid elismerjenek, kedveljenek és szeressenek?
Ha igen, akkor azt gondold meg, hogy nem az emberek kedvéért és elismeréséért kell tenned a jót, hisz ők sokszor hálátlanok, hanem egyedül Istenért! Ő nem felejti el, és nem marad adósod!

Végül, harmadszor, az is lehet, hogy rossz napod volt, vagy épp egy kritikus időn mész keresztül, és mindent – emberi kapcsolataidat is – sötéten és rossz színben látsz.
Ha így van, akkor sürgősen végy magadnak egy más szemüveget, amelyen keresztül embertársaidat ismét nagyszerűeknek, barátságosaknak, segítőkészeknek és becsületeseknek látod, mint ahogyan valójában azok is, csak lehet, hogy épp elfelejtetted őket igazán, őszintén és önzetlenül szeretni…

Azt kérdezed tőlem, miért tűnik Neked úgy, hogy az emberek nem szeretnek?
Előbb arra a kérdésemre válaszolj, hogy honnan van benned ez a gyanakvó érzés?

Kérdezi szeretettel

Imre atya
Stuttgart, 2016-11-10.
 

kedd, június 20, 2017

Római Riportok - 2017. június 18.

„A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek... - hanganyag



„Ha az Egyház azt állítaná - ami egyébként lehetetlen - hogy Isten egyetlen személy és nem Háromság, mit változtatna ez az önök életén?” - tette föl a kérdést a Strasbourgi katedrális plébánosa (Bockel atya) egy alkalommal.
Ugyanis a kereszténység nem filozófia, nem olyan igazságok együttese, amelyeket csupán el kell hinni, hanem minden hittételnek meg van a maga gyakorlati következménye életünkre, szürke hétköznapjainkra vonatkozólag.

vasárnap, június 18, 2017

„Amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve…” – Évközi 11. vasárnap

Isten a választott néppel kötött szövetség alapjául ezt a kikötést tette: „Ha hallgattok szavamra... az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket..., papi királyságom és szent népem lesztek.”(Kiv 19,5-6).
Isten a választott népet papi küldetéssel és közvetítő feladattal bízta meg: a hitnek és az üdvösségnek általa kell eljutnia az egész emberiséghez. Az Újszövetségben ez a feladat az Egyházra, Isten újszövetségi népére vár. A keresztség minden hívőt arra kötelez, hogy ne csupán személyesen élje a hitet és a megkapott kegyelmet, hanem sugározza is azt szét maga körül, hassa át vele a világot. Ezért mondja Péter apostol: „Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok”(1 Pét 2,9).

Az általános papság mellet - amelyről Péter apostol beszél és amelynek tagja minden megkeresztelt ember -, Jézus alapított egy másikat is, a szolgálati papságot, erre bízta a tanítást és a szentségek kiszolgáltatását. Erre választotta ki először a tizenkettőt és adott nekik küldetést. „Összehívta tizenkét tanítványát, s hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék a tisztátalan lelkeket, és meggyógyítsanak minden betegséget, minden gyengeséget”(10.1). Jézus saját küldetésében részesíti őket, és hatalmat ad annak teljesítéséhez. Nekik is azt kell hirdetniük, hogy „Közel van a mennyek Országa” (7), szavaikat pedig mint az Ő esettében is, csodák igazolják majd.

Jézust az emberek iránti részvét vezeti, amikor apostolainak küldetést ad. A részvét, ugyanis, „amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan kimerültek és levertek voltak, mint a juhok, amelyeknek nincsen pásztoruk”(Mt 9,36).
A cselekvő, segítő részvét a szeretet egyik legszebb fajtája. Az egyház sohasem mondott le erről a történelem folyamán. Mindig szívügye volt a szegények, a betegek, a leprások, a testi és szellemi fogyatékosok istápolása, ezért alakultak például a betegápoló szerzetesrendek. - A helyi egyház sem mondhat le erről, mert akkor méltatlan lenne krisztusi küldetéséhez…

Jézust azonban nemcsak a részvét vezette az apostolok küldetésében, hanem elsősorban az üdvözítés szándéka. A messiási szándék. Erre mutat a bevezető kép: az aratás, amely mindig a messiási idők, a „végső idők” szimbóluma volt. Az aratás valóban az üdvözítés „végső ideje”, amikor a Gazda szétválasztja a jót a rossztól, és a jó gabonát csűrébe gyűjti. Ne zavarjon meg minket az, hogy Jézus az apostolokat most csak „Izrael házának elveszett juhaihoz” küldi (6). Mert az üdvösség egyetemes kibontakozásában üdvtörténeti sorrend valósul meg. Tehát nem annyira más népek kizárását jelenti ez a megszorítás, hanem inkább Isten hűségét választott népe iránt. Hiszen Izraelt választotta kiváltságos, papi népnek, ezért neki ajánlja fel először az üdvösség zsengéit. De később, feltámadása után minden nemzethez és néphez küldi apostolait.

A mai egyház küldetése is az egész világhoz szól, de ebből az egész világból mi egyes keresztények csak egy részletet tapasztalunk meg, amelyben forgolódunk, élünk és dolgozunk. Éppen ezért a körülöttünk lévő világ üdvösségéért kell elsősorban munkálkodnunk, a közelünkben élő embereket, saját népünket, családunkat kell először szolgálnunk. „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és váltságul adja oda életét sokakért” (Mk 10,45). Jézus azért jelenti ki ezeket a szavakat, hogy figyelmeztesse az apostolokat és általuk minden krisztus hívőt, hogy mindaz, aki Őt akarja követni az a szolgálatra kapott meghívást.

De mit jelent konkrétan, hogy szolgálatra kaptunk meghívást? Azt jelenti, hogy bátran kilépünk önmagunkból és a másik ember felé fordulunk, hogy felhagyunk önmagunk önző érdekeivel és arra törekszünk alázattal, hogy mások hasznára legyünk. Háttérbe szorítjuk saját magunkat, ahogy Jézus mondja: aki nem hal meg, az nem fog élni.
Ez a keresztény szeretet-szolgálat, amely a teljes ember, minden ember totális szolgálata. Szent Pál szerint ez azt jelenti, hogy éjjel és nappal az emberiség valós szükségleteire gondolunk és arra, mit kellene tennünk, hogy hasznosabbak legyünk felebarátaink számára. Ez a szolgálat minden ember felé fordul. Ennek a világnak összes férfiainak és asszonyainak szükségletei felé, a kenyértől a húsig, a vigasztalásig, a közbenjárásig, a beszédig.

A kiválasztás kezdeményezése mindig Istentől származik. A kiválasztást se Izrael, se a Tizenkettő esetében nem a személyes érdemek indokolják, hanem egyedül Isten akarata. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16) - mondja Jézus apostolainak. Az ingyenes választottság a kiválasztottban különleges felelősségtudatot ébreszt. Nem lehet félelem nélkül olvasni a Tizenkettő névsorát, amely Iskarióti Júdás nevével végződik. Ha Isten hűséges választásához, vagyis Izraelt bűnei ellenére mindig választott népének tekinti, és Júdást sem űzte ki az apostoli testületből áruló tervei miatt, világos, ahhoz, hogy minden isteni hívás gyümölcsöző lehessen, a legtökéletesebb hűséggel kell rá válaszolni.

A mai meghívottak - az általános és szolgálati papság tagjai -, még nagyobb felelősséggel rendelkeznek, mint a régi Izrael, mivel papságuk Krisztus, az egyetlen igaz Pap papságára épül, aki pedig feláldozta magát a világ üdvösségéért. Krisztus, aki Istent kiengeszteli az emberrel, az alapja minden papságnak, ugyanakkor ő adja meg az erő és a hűség kegyelmét.

Most a legszentebb áldozat bemutatásának keretében, kérjük a szentségi Jézustól azt a kegyelmet, amelynek segítségével isteni hívására és küldésére nap, mint nap hűséggel tudjunk válaszolni. Készséges szolgálatunkkal pedig sugározhassuk az Ő emberszerető jóságát a minket körül vevő világba.

péntek, június 16, 2017

Mondd egyszerűen azt, hogy “Köszönöm!” – Imre atya írása Stuttgartból

Ma durcás vagy. Legalábbis úgy mutatod. Haragudni akarsz – talán az életre, a munkádra, az emberekre, a Téged körüllengő stresszre vagy mindenre és mindenkire –, de nem sikeredik. Ismerlek már: látszik, hogy nem komoly az egész, csak valamit el akarsz mondani… „Atya, én ezentúl senkinek nem köszönök meg semmit! Nekem se köszöni meg senki, hogy meghallgatom, kiszolgálom, segítem. Miért kell egyáltalán hálásnak lenni?” – fakadsz ki, miközben táskádat a székre ejted, és leülsz…

Mielőtt válaszolnék Neked, megvárom, amíg elhelyezkedsz és rám tudsz figyelni… Azért kell az életben hálásnak lenned, mondom, mert – a luteránus teológus, Dietrich Bonhoeffer (1906-1945) szavaival kifejezve – a hála gazdaggá teszi az életedet. És mivel ez fordítva is igaz: Ha nem tudsz valamit megköszönni, ha nem vagy hálás, akkor egy nagyon szegény ember vagy…

Aki ki tudja mondani ezt a kis szót, hogy: „Köszönöm”, az – ha anyagilag nem is lesz gazdagabb, mint előtte volt, de – tudatosabban éli meg azt, amije van. És észreveszi, hogy gazdagabb, mint vélte és gondolta.

Aki ki tudja mondani ezt a kis szót, hogy: „Köszönöm”, az örvend annak, amije van, és nem azon sopánkodik folyton, amit még szeretne megszerezni.
Aki ki tudja mondani ezt a kis szót, hogy: „Köszönöm”, az felismeri az értékét annak, amije van. Az a kis dolgokon is el tud csodálkozni, azokért is hálás.
A fentieket még Francis Bacon angol filozófus (1561-1626) mondásával egészíteném ki: „Nem a boldogok hálásak, hanem a hálásak boldogok!”
A hála – másodszor – kapcsolatot is teremt.

Aki kifejezi háláját, az nem csak azt mutatja meg ezzel, hogy a neki adott ajándék vagy segítségnyújtás értékes. Hanem egyúttal azt is kifejezi szavával vagy gesztusával, hogy az ajándékozó, a segítő is fontos, helyesebben fontosabb, mint az ajándék!
Ezzel a köszönet, a hála elmélyíti a felebarátoddal való kapcsolatodat. Háláddal azt fejezed ki, még ha nem is mondod el: „Nem csak ajándékodat fogadom el, de Te is nagyon fontos és értékes vagy számomra. Mi ketten egymáshoz tartozunk!”
Ezért csak légy továbbra is hálás!
Mondd egyszerűen mindenre azt, hogy „Köszönöm!”

Mert ha így teszel, akkor
•    új látásra teszel szert,
•    akkor megtanulsz a kicsi dolgoknak is örvendeni,
•    akkor nem versengsz felebarátoddal,
•    akkor elnémul akaratoskodásod, önfejűséged,
•    akkor rossz gondolataid eltörpülnek,
•    akkor érezhetően jobb lesz körülötted a levegő,
•    akkor igazán megtanulod, hogy mit jelent a hit,
•    akkor magától leomlik körülötted a sértődöttség határa,
•    akkor utat találsz embertársaid szívéhez,
•    akkor ismét fellélegezhetsz,
•    akkor kincset találsz,
•    akkor az arcok körülötted derűsebbek lesznek,
•    akkor folyton ajándékot kapsz, mert adsz,

És ha így lesz, ne azon törd majd a fejed, hogy hogyan háláld meg Istennek, embertársaidnak az ajándékokat, hanem egyszerűen csak mondd ki, hogy: „Köszönöm!”

Aki tehát hálás, az gazdag és boldog, illetve jó, tartós, szeretetteljes, derűs és mély kapcsolatokban él. Kell-e ennél több a mai világban?
 Ezekkel a gondolatokkal kíván minden kedves Hívének és Olvasójának gazdag, boldog és jó kapcsolatokban bővelkedő életet,

sok szeretettel,
Stuttgart, 2017-06-12.
 Imre atya

csütörtök, június 15, 2017

„A mennyből alászállott, élő kenyérnek” az ünnepe – Úrnapja

Úrnapja Krisztus Szent Testének és Vérének, „a mennyből alászállott, élő kenyérnek” az ünnepe, amely az Utolsó vacsorára emlékeztet, aminek keretében az Úr Jézus rendelkezése alapján Pál apostol szavaival élve, az Ő halálát hirdetjük, amíg újra el nem jön.

A szentmiseáldozatban, Jézus mindig étkül adja önmagát, „a mennyből alászállott, élő kenyér”- formájában, hogy általa egyre mélyebb és bensőségesebb kapcsolatba kerüljünk Vele és az Atyával „a Szentlélekben”.

Azonban, mindez csak a benne hívők számára valóság. Ugyanis amikor Jézus megalapítja az Eucharisztiát, az Oltáriszentséget. Nemcsak a maga személyében való hitet követeli meg, hanem valóságos vételét a Kenyérnek, amely Ő maga. Még világosabban fogalmazva: Ahhoz, hogy éljünk, szükséges ennünk az Emberfia testét, s innunk az Ő vérét, mert, ahogy Jézus fogalmaz az imént felolvasott evangéliumi szakaszban: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek”(Jn 6,53).

Hallgatói nem értették, hogy valójában miről beszél, amikor önmagát az élet kenyerének nevezte, és testét fogyasztandó ételnek, vagy igen és pontosan azért a fölindulás közöttük, mert képtelenségnek, kemény beszédnek, kannibalizmusnak tartják az egészet?
Amikor a "magyarázat" elmarad, és Jézus csak ismétli a Teste fizikai vételének szükségességét, akkor sokan elhagyják. A tanítványok is csak később, az utolsó vacsorán értik meg az Úr Jézus szavainak jelentését.

Valóban, a Krisztus-i tanítás alapján valami hihetetlen dolgot hirdet az Oltáriszentséggel kapcsolatosan a katolikus egyház. Egy, búzalisztből és vízből készült ostyáról állítja, Jézus szavai alapján, azt, hogy benne van Jézus Krisztus, az Élő Isten Fia. S mindez úgy, hogy az az ostya külsőleg semmit sem változik, s még az íze is ugyanaz marad.

Olyannyira meredek gondolat ez, hogy a nem katolikus keresztény egyházak is ezen a ponton már az emberi észre hallgatva mást állítanak, mint mi. Nevezetesen afféléket, hogy abban a kenyérben, csak a vétel pillanatában, vagy csak jelképesen van benne Jézus, mások egyenesen tagadják a szentségi jelenlétet. Pedig a Szentírásban feketén-fehéren áll, hogy Jézus az utolsó vacsorán azt mondta a kenyérre, hogy ez az én testem, s a borra: ez az én vérem. Vagy Szt. János evangéliumában: „A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital” (6,55).

Az ember törheti a fejét azon, hogy hogyan van benne Jézus, az Isten Fia abba az ostyában, a világteremtő Ura, egy picinyke anyagban. Megoldani az emberi ész fényénél ezt a kérdést nem lehet, csak hittel vallani, hogy azaz Isten, aki megteremtette a világot és megalkotta a világ törvényeit, megteheti azt, hogy a meglévő törvényeket félretéve abba a kicsiny anyagi valóságba költözzön egy erre felhatalmazott ember, a pap szavai által.

Ebben a hitben jártak előttünk jó példával a szentek, köztük IX. Szent Lajos francia király, akinek egy alkalommal jelentették, hogy a kápolnában miséző pap által felmutatott szent Ostyában megjelent az Úr Jézus, jöjjön és lássa. A szent király válasza, menjenek és lássák azok, akik nem hisznek, ő csoda nélkül is hiszi, hogy az Oltáriszentségben jelen van az örökön élő Krisztus.

Az Oltáriszentségben nem az a lényeg, hogy hogyan van benne Jézus, hanem az, hogy JELEN van, és ezt a Jézust magunkhoz vehetjük a szentáldozások alkalmával, vele találkozhatunk, vele egyesülhetünk, benne Őt imádhatjuk.

Jézus nem véletlenül kötötte a vele való találkozást, a vele való egyesülést, egy étkezési formához. Mert gondoljunk arra, hogy az Oltáriszentséget magunkhoz véve az a piciny ostya felszívódik szervezetünkben, s annak minden tagjába. Lélekben is így itatódik be a szentáldozás által az Isten Fia lényünk minden egyes részébe.
Így, az oltáriszentség vételekor Istennel és Istenen keresztül egymással egyesülünk, ahogy Pál apostol fogalmaz a szentleckében „mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mert mindnyájan egy kenyérből részesülünk”(1 Kor 10,17). Éppen ezért a szentáldozásban nincs helye a szeretetlenségnek, a megoszlásnak, a haragtartásnak, gyűlöletnek, a bűnnek.

A Szentáldozás gyümölcse, hogy egyesülök Krisztussal, ez pedig elválaszt a bűntől, és összekapcsol a többiekkel, ezáltal létrehozza a Krisztus által alapított Egyház közösségét, amelynek élén a pápa áll. A mindenkori pápához való tartozásom, jelen esetben Ferenc pápának az elfogadása biztosítéka annak, hogy egységben vagyok a Római Katolikus Egyházzal, s annak minden egyes tagjával.
Ha ez az egység hiányzik, bármilyen okból kifolyólag (ha súlyos bűn terheli lelkemet, ha más valláshoz tartozom, ha életállapotom nem az Egyház szándéka szerinti, ha az Egyház hitigazságait kétségbe vonom…), nem járulhatok szentáldozáshoz.

Természetesen, mint a többi hat szentség, az Oltáriszentség sem működik magától. Szükséges a mi beleegyezésünk, akaratunk, hogy mi is akarjuk azt, ami történni fog: a Jézussal való találkozásban. A vele való találkozásra föl kell készülni. Enélkül könnyen automatizmussá, és szürke, megszokott cselekedetté válhatnak áldozásaink.
De a másik végletbe sem szabad esni. Mégpedig abba, hogy olyan méltatlannak tartjuk magunkat az Oltáriszentség vételére, hogy alig merünk megáldozni.

Viszont a legtöbb esetben nem is az előbbi kettővel van a baj, hanem a közömbösséggel. A legtöbbször egészen egyszerűen azért nem áldoznak sokan, mert föl sem fogják azt, hogy micsoda nagy ajándéktól fosszák meg magukat, ha távol maradnak az szentáldozástól.

Bár mi katolikusok is teljesen különbözünk egymástól: korban, nemben, különbözőek a szociális helyzetünk, és vérmérsékletünk, stb. de egy dologban mindannyian egyformák vagyunk. Mindannyian egyformán ugyanarra az éltető kenyérre szorulunk: mindannyiuknak ugyanabból a kenyérből kell ennünk, ha „érezni” akarjuk magunk között a krisztusi élet lüktetését, a szőlőtő vesszőkbe áramló éltető nedvét.

A mai ünnepen gondolkodjunk el azon. hogy a mi életünkben milyen helyet foglal el az Oltáriszentség. Valóban úgy tekintünk rá, mint az Istennel való találkozásra, mint az élet kenyerére, amiből táplálkozva erőt meríthetünk, vagy az egészet fölöslegesnek tartjuk, közömbös a mi számunkra? Az Oltáriszentség erőforrás. Hogyan tapasztaljuk meg életünkben Isten erejét? A lelki-írók azt mondják, hogy a szentmise csúcs és forrás. Hitünk csúcspontja a Jézussal való találkozás? Fontos lenne, hogy ebből merítsünk erőt a hétköznapok küzdelmeihez.

Érdemes elgondolkodnunk azon is, hogy a keresztények ezreinek adott ez a Kenyér erőt a vértanúsághoz, millióinak a hitvalló és az Atya szeretetére mutató krisztusi – keresztény élethez. Higgyük el Testvéreim, hogy Nekünk is valódi erőt ad ez az igazi étel és ital, aki Maga Jézus Krisztus, ha megtisztult lélekkel és öntudatos hittel közeledünk hozzá, egyesülünk vele!

A mai ünnepen imáinkban ne feledkezzünk meg hálát adni Istennek ezért a nagyszerű ajándékáért, melyet semmilyen emberi hatalom és tudás nem tud pótolni: azért, hogy az Isten mindig velünk van, hogy az Oltáriszentség által úgy éltet bennünket, és segít bő termést hozni, mint a szőlővesszőt a szőlőtő. Ámen