Az első olvasmányban Jób pátriárka a fizikai és erkölcsi
szenvedések tömegétől elnyomott, és szorongatott emberiség jelképeként áll
előttünk, hisz sokat szenvedett, nagy csapások érték őt. Látta a sok kínt és szenvedést, ami rá
szakadt, de nem adta föl, nem esett kétségbe.
A Szentírás összefüggő részeiből tudjuk, hogy mi mindenen
ment át: elveszítette minden vagyonát, hirtelen meghaltak gyermekei és ő maga
is csúnya, fertőző betegségbe esett, ami miatt mindenki elhagyta. Barátai sem segítettek rajta, hanem
vádolták, azt állították, az ószövetségi felfogást követve, hogy biztos valami
titkos bűnt követett el és Isten azért bűntetti. Így hát nem csoda, hogy olyan keserves szavakra fakadt, amikor
szinte az Istennel is perbe szállt, de mégis, minden megpróbáltatás ellenére hű
maradt Istenhez, nem szakította meg a Vele való kapcsolatát, hanem hitt benne és őt hívta segítségül.
„Gondold meg: életem csupán egy lehelet, szemem soha
többé nem lát boldogságot”(Jób
7,6-7). Ez a sóhaj,
reménysugár a fájdalmak tengere fölött, nem hiába való. Isten lehajol az emberhez, Üdvözítőt
küld neki, hogy enyhítse szenvedéseit, és szívét egy nagyobb remény felé nyitja
meg.
A szentleckében Szent Pál apostol
megosztja a korinthusi hívekkel értük érzett aggodalmát: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek”. Aztán
hozzáteszi, hogy mindezt az evangéliumért teszi. Ez nekünk szánt üzenet: az Evangélium nem csak kedves olvasmány,
hanem másokért vállalt elkötelezettség, szolgálat kell hogy legyen.
Az Evangélium
ebben a keretben mutatja be Jézust, akit a szenvedők tömege veszi körül: „Amikor lement a Nap és beesteledett, odavitték
hozzá a betegeket és a gonosz lélektől megszállottakat… Jézus pedig sokakat
meggyógyított…” (Mk 1,
32-34).
Az Úr Jézus
tevékenykedik, az üdvösség megvalósításán fáradozik. „Hirdette az evangéliumot a zsinagógákban Galilea egész területén, és
kiűzte az ördögöket” (39) – olvastuk.
Jézus, hogy
az emberiséget kiemelje a fizikai és erkölcsi szenvedés állapotából, amely
ellen harcol, körül jár, tanít és gyógyít. Tanításával
megvilágosítja a lelkeket, kinyilatkoztatja Isten szeretetét, elvezet a hitre,
értelmet ad a fájdalomnak, és megmutatja az üdvösségre vezető utat.
Érdemes megfigyelni, hogy az Úr Jézus
bár később tanítványainak is megadja a gyógyító hatalmat, mégsem szünteti meg a
világban uralkodó szenvedést és halált. Bár sokszor szembesül az emberi nyomorúsággal, mégsem nyit
kórházat, ahol úgymond kötelező „hálapénz” nélkül gyógyít, nem
„rendel”, nem áll rá a háziorvosi teendők végzésére, nem ezért jött, neki más a küldetése…
Igaz, nem szünteti meg a fájdalmat, a
szenvedést, sőt még meg sem magyarázza,
DE élet példájával – ami minden szónál többet ér –, rámutat arra, hogy a tudatosan vállalt szenvedés mélyebb
szinten mások megváltásává lehet. Mert nem a dicsőségesen uralkodó Isten váltott
meg bennünket, hanem a szenvedő, a kereszten függő Isten.
A szenvedő
Isten közelebb áll a szenvedő emberhez, mint minden fölségében és jogos
hatalmában. Tehát Jézus nem szünteti
meg a szenvedést, de vigaszt fűz
hozzá, rávilágít a lényegére, sőt mi több örömmé változtatja, érthetőbbé teszi
azt. Ezért mondja Avilai Szent
Teréz: „Megtaláltam az örömöt és a
boldogságot a földön, de egyedül a szenvedésben”.
Az Újszövetségi Szentírás arról tesz tanúságot,
hogy Jézus, a Megváltó a végtelen sok út közül a szenvedések útját választotta
és azon jött el hozzánk, hogy a megváltás nagy művét véghezvigye. Ő a fájdalmak embere, igen érzékeny
minden emberi szenvedés, fájdalom iránt. Valahányszor
tanúja egy-egy szenvedésnek isteni irgalmasságával mindig mélyen megindul.
Igyekszik a szenvedést, gyógyításai, halott feltámasztásai által enyhíteni.
Csodáival meggyógyítja a szenvedő testeket, kiűzi a gonosz lelkeket, mert az egész embert akarja üdvözíteni, a
testből és lélekből álló embert. Meggyógyítja
a testet, hogy az a lélek üdvösségének legyen a jele és eszköze. Amikor pedig nem veszi el a szenvedést,
megtanít, hogyan lehet azt reménnyel
és szeretettel hordozni, hogy az örök élet gyümölcseit teremje.
Az első beteg, akit Jézus meggyógyított, Péter anyósa volt. Egy idős asszony, aki
lázas betegen feküdt. Nem ő kérte
Jézust, hogy gyógyítsa meg, hanem mások. Jó
emberek, akik nem magukra gondoltak, hanem másokra. Ekkor Jézus odament a
beteghez és kézen fogva fölsegítette. Szinte
lelki szemeinkkel láthatjuk, amint Jézus nagyon gyöngéd mozdulattal segíti föl
a beteget. Ez a mi Jézusunk, ilyen Ő ma is.
A továbbiakban
az evangélista leírja, hogy amikor
beesteledett, sok beteget vittek hozzá, hogy gyógyítsa meg őket, megjegyzi, egy
kis túlzással, hogy az egész város ott tolongott az ajtó előtt. „Jézus pedig sokakat meggyógyított… és sok
ördögöt kiűzött”. Aztán mintegy
záróakkordként írja az evangélista: „Hajnalban Jézus nagyon korán kelt.
Kiment a házból, elment egy elhagyatott helyre, és ott imádkozott”.
Érdemes megfigyelnünk a
mai evangéliumi szakasz eseményeinek a sorrendjét: Jézus hirdette az Isten igéjét, betegeket gyógyított, azaz gyakorolta a felebaráti szeretetet, majd
visszavonult a magányba, hogy ott egyedül imádkozzon.
Figyeljük csak meg, hogy mi a helyes sorrend a hívő ember életében: először Isten, másodszor az ember, és harmadszor én. Ez hitünk három egymást követő lényeges,
fel nem cserélhető mozzanata.
Első az Isten! Az Ő igéje az alap, amelyre hitünk épül. A kereszténység kinyilatkoztatott vallás, ami azt
jelenti, hogy nem az ember szólította meg Istent, hanem Isten szólította meg az
embert. A kinyilatkoztatás azt is
jelenti, hogy nem az ember tornászta fel magát Isten megismerésére értelmi
képességei révén, hanem Isten mondta el magáról, hogy kicsoda Ő, vagyis, hogy
jóságos, szerető Atya. A
kinyilatkoztatás harmadszor azt jelenti, hogy az ember nem magától jutott
el önmaga ismeretére, hanem Isten üzente neki, hogy minden egyes ember az Ő
képmására van teremtve és hogy szeretett gyermeke, vagyis, hogy emberi
méltóságunk megalapozója istengyermekségünk valósága.
Második az ember! Az emberszeretet a keret, amelyben hitünket
megélhetjük. Szent Pál
tanításában minden karizma, vagyis minden kegyelmi ajándék, minden talentum
azért van, hogy szolgáljunk vele másoknak. Erre gyakrabban kellene gondolnunk. Az egészség Isten ajándéka, és ha
valaki egészséges, akkor ezt Isten nemcsak azért adta neki, hogy önzően örüljön
neki és élvezze az életet, hanem azért, hogy képessé tegye őt mások
megsegítésére. A jólét is Isten
ajándéka, és ha valaki anyagilag be van biztosítva, akkor ezt Isten nemcsak
azért adta neki, hogy azt felélje, és a fölösleget elrejtse, hanem azért, hogy
rajta keresztül adjon azoknak is, akiknek nem
jutott ki bőségesen az evilági
javakból, azaz jótékonykodjon, illetve Szt. Lukács evangélista szavaival élve: „Azt mondom hát nektek:
Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogyha majd elfogy,
befogadjanak benneteket az örök hajlékokba” (16,9).
Harmadik az Én! A személyes ima azaz erőforrás, amely élteti hitünket. Az ima odafordulás Istenhez, akit dicsőítünk, akinek
mindenért hálát adunk, és akitől kérjük bűneink bocsánatát. De a keresztény
imának van egy másik jellegzetessége is. A
keresztény nem csak saját magáért imádkozik, hanem másokért is, amint tették ezt a mai evangéliumi szakaszban
azok, akik szóltak Jézusnak a beteg
asszonyt illetően, akit hamarosan meggyógyított.
Ma rengeteg szükség van a világban, de közvetlen környezetünkben
is, amelyek mind arra várnak, hogy imáinkban Isten elé vigyük azokat. Imádkoznunk kell a békéért, a
szenvedőkért, az éhezőkért, az üldözöttekért, köztük különösképpen az üldözött
keresztény testvéreinkért, a haldoklókért, az e világból eltávozottért, eltávozottakért. Imádkoznunk kell a helyi közösség testi, lelki, és erkölcsi
szükségleteiért: a szülőkért, a nevelőkért és a neveltekért, hogy gyerekeink,
fiataljaink kedvességben és bölcsességben növekedjenek Isten és az emberek
előtt. Imádkoznunk kell az árvákért
és özvegyekért, hogy Isten szerető jóságát megtapasztalhassák életük minden
napján! Imádkoznunk kell azokért,
akik ártatlanul kerültek a börtönökbe, hogy minél előbb szabadulhassanak. Imádkoznunk kell az alkohol és az egyéb
szenvedély betegségek áldozataiért, a családokért, ahol állandó nézeteltérés uralkodik
és ez által veszélybe került a család egysége, békéje, a szükségben lévőkért… röviden, mindenkiért, aki legjobban
rászorul imánkra, amint azt a Rózsafüzérbe betoldott imában ismételjük minden
tized után.
Biztosan
Jézus is, miután egész nap gyógyított
és utána elvonult imádkozni, hálát adott az Atyának minden csodatettéért, majd
pedig átadta neki az összes szenvedőt, akik korábban hozzá fordultak és azokat
is, akik majd utánuk fognak következni. Jó
tudni, hogy ezek között voltunk már akkor mi is, vagyis, hogy Jézus már
akkor, amikor meggyógyította Péter anyósát és sok más beteget, ránk is gondolt
és imádkozott értünk, sőt, hogy ma is segíthessen, rendelte a betegek
szentségét.
Az Úr
Jézus tanításából és életpéldájából
kiindulva, az a dolgunk a világban, hogy a tudatosan vállalt szenvedéseinket mélyebb szinten
mások megváltásává tegyük, hogy észrevegyük a hiányokat, a
gyengeségeket, de ne csak a mieinket, hanem elsősorban más emberekét,
természetesen a segíteni akarás szándékával! Az értük végzett imádságaink által foltozgassuk, állítsuk helyre az
életüket, egzisztenciájukat, gyógyítsuk őket, amennyire tőlünk telik, mindezt azért, hogy utat készítsünk az
Evangéliumnak.
Irtogassuk magunkban és másokban a jóbi kétségbeesést,
reménytelenséget, és orvosoljuk a világ sérüléseit, hiányait. Így magunk is közelebb jutunk, és
másokat is közelebb juttathatunk a minden jó és tökéletesség forrásához,
Istenhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése